Túlélni apa halálát

 

Az eddigi legsúlyosabb karakterek, legnehezebb sorok. „Túlélni apa halálát.” A Movember mozgalom, a férfi egészség megőrzéséért folytatott harc eddig szinte csak a férfiak szemszögéből közelített, arról viszont kevés szó esett, hogy vajon mit éreznek azok, akik itt maradnak azzal a tudattal, hogy akár máshogy is végződhetett volna. Mit érez annak a férfinek a lánya, aki elvesztette édesapját? Urológiai szűrésre a kőkemény férfi nem szívesen megy, pedig időben felismerve van esély a gyógyulásra. Később már csak a kezelés marad…

Adrienn nyílt levele édesapjához, aki rákban hunyt el…

Októberben lesz két éve, hogy meghoztad életed legfontosabb és legmegmásíthatatlanabb döntését: befejezed földi életed. Négy ember életét biztosan egy életre megváltoztatta a döntésed és még megannyiét, akik szerettek, tiszteltek. Én azóta birkózom a gondolattal, hogy apa nincs többé: hol könnyebben, hol haraggal, hol elfogadással, hol fájdalommal teli a küzdelem. Egy biztos, nem egész két év alatt rájöttem, hogyan kell túlélni apa halálát.

Mindig is te voltál a non-plus-ultra, a legnagyobb tanító, a leghitelesebb forrás, a legfőbb tanácsadó az életemben. Sosem akartál megváltoztatni és csak nagyon ritkán fordult elő, hogy rám erőltetted volna az akaratod. Mindig hagytad, hogy a saját utamat járjam, hogy tanuljak a hibáimból és meglássam, megértsem, mi miért történik úgy, ahogy. Azt azonban sosem gondoltam, hogy a halálod lesz életem legnagyobb tanítása, és hogy egyesülve az univerzummal fogsz csak igazán megtanítani arra a bizonyos nagybetűs életre. Ugyanis haláloddal – egészen bizarr módon – egy új embert is megismertem benned: a halandót.

Valahogy sosem gondoltam, hogy te egyszer meghalhatsz. Hogy filmes hasonlattal éljek: tudtam, csak nem sejtettem. Végül is épeszű ember nem gondolkodik a szülei halálán. Arra pedig, hogy ilyen korán mész el, főleg nem számított senki. Azt pedig, hogy a rák visz el… Na, erre tényleg nem gondoltam volna soha. Temperamentumodból és hirtelen haragodból kiindulva előbb egy agyvérzés vagy szívinfarktus. Az „jobban” passzolt volna hozzád. De hogy épp a rák?! Pedig halálod után értettem csak meg igazán: némaságoddal, az elfojtott érzésekkel, ki nem mondott szavakkal a rák tökéletes táptalajává változtattad a tested. Sosem felejtem már el azt az áprilisi napsütéses délutánt, amikor kíméletlenül közölted telefonon: rákos vagyok. És én már akkor tudtam, mi lesz ennek a vége. Villámcsapásként hasított belém a felismerés abban a szent pillanatban, ahogy kimondtad: APA MEG FOG HALNI. Tudtam, mert ismertelek. Gyengeségeddé épp az vált, ami addig az erősséged volt: klasszikus férfi minta – kemény, határozott, kőszikla, legyőzhetetlen hős, aki védelmezi, óvja a családját és keményen dolgozik, mert egy férfinek „ez a dolga”. Klasszikus, de ettől még nem ideális vagy helyes. A rák pedig ehhez ért a legjobban, ezért olyan alattomos: a saját testét fordítja az ember ellen, ha az nem veszi észre időben a jelzéseket, hogy baj van. Nálad is baj volt, már régóta. Sokszor voltál néma. Gyerekként, sőt fiatal felnőttként sem értettem még, mekkora ára lesz némaságodnak. Eszembe sem jutott, hogy megkérdőjelezzem, hogy valamit nem csinálsz jól. Pedig, ha tudtam volna.. Ha már akkor tudtam volna, hova vezet a belső vívódás, a sok kétely, aggódás az üzlet miatt, az anyagi dolgok miatt. Édesanyád magadban el nem rendezett halála, a családot ért múltbéli sérelmek, a házassággal járó nehézségek. Néma maradtál és nem voltál hajlandó meghallani a belső hangot. Ahogy az első testi tüneteket sem, amik most már csak Isten tudja, mikor jelentkeztek. Mert egy férfi nem beszél a bajáról, mert egy igazi férfi kemény és szótlanul tűr. Mekkora hazugság! De nem haragszom rád! Egy olyan generációban születtél, amelyik ezt gondolta normálisnak. Tűrni némán, szótlanul. Sosem igáztak le, mindig emelt fővel küzdöttél és álltál talpra. Vesztes csatákba nem mentél bele. Ezért is tudtam, hogy meg fogsz halni és ezt a csatát is emelt fővel, gyorsan fogod elrendezni. Esélyt sem adtál a túlélésre, mert nem is voltál hajlandó megvizsgálni a lelked. De nem hibáztatlak ezért sem. Ilyen voltál és kész. Azt nem mondom, hogy nem haragudtam. Néha még most is haragszom, de amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is megy a haragom. Hisz tudom, mennyire egyedül voltál. És biztos féltél is. Hisz tudni, hogy meg fogsz halni, biztos félelmetes. Nem feltétlenül a halál miatt, hanem azok miatt, akiket hátrahagysz. De sosem mondtad, csak némán vártad a végét. Beletörődve.

Ép testben ép lélek – ez a már-már közhelyesnek számító mondat, csak halálod után nyert igazán értelmet. Amit te hókuszpókusznak tituláltál, az hosszú évek kőkemény önmunkája. Hisz a testünk, csak akkor lehet egészséges, ha a lelkünket rendbe tesszük először. Ha már a test üzen, azzal a lélek már nem bír el egyedül. Ezért hívja segítségül: ha nem hallgatsz a belső hangra, majd talán hiszel a szemednek. És ha ezek után még évekig nem figyelsz a saját tested üzeneteire sem, akkor születnek ilyen levelek gyászoló gyerekektől.

Tovább: Túlélni apa halálát
Source: igenyesferfi.hu RSS

 


Vissza

Népszerű cikkeink

Sorry. No data so far.

Ez is érdekelhet...