13 voltam, amikor rajongásom egyik aktuális tárgya, a KFT zenekar kijelölte számomra az utat, miszerint : „Akinek elég a sütnivalója, nem veszi meg a tucatautót. Nem vacakol, nem blamálja magát, kiadja inkább a jelszót: VOLVO”. Már ekkor tudtam, hogy hosszabb-rövidebb ideig életem szerves részét fogja képezni a svéd autóipar valamely remeke. Szóval nem ma kezdtem. Rá nem görcsöltem és boldogan vezettem 1999-től éppen rendelkezésre álló autóim mindegyikét, szeretettel babusgatva, néhány banális, szóra sem érdemes esettől nagyvonalúan eltekintve, zúzás mentesen. Japán, német, francia járgányaink multikulti kavalkádja gyorsan feledtette skandináv álmaimat, mígnem megtörtént a csoda.

Tizenháromszor párat ugyan kellett várnom, mire a sors úgy rendezte, hogy igaz csak egy hónapig, de annál nagyobb vallásos áhítattal sofőrje legyek egy kisbusz méretű automata, hibrid csodának, egy Volvo XC 90-nek. A 70-es években vágytam utoljára így a novembert, mert alapvetően utálom az őszi időt, de tudtam, hogy ilyenkor anyám mindig hoz haza narancsot és banánt és bár most a jeges Észak még menőbb gyümölcse várt rám, hangulatom cseppet sem volt fagyos, sőt! Boldog befogadó szüleje lehetek a fent nevezett autóipari tökéletességnek. A hetek óta az egekben szárnyaló izgatott lelkesedésem csapásra riadtan lenullázódott, amikor személyesen szemrevételeztem a szalonban metálszürke átmeneti társamat, aki akkora volt, hogy a látványtól éppen emberesen megrészegülő szemem több szakaszban tudta csak észrevételezni a fém korpuszt, illetve bocs, a kasztnit. Tomporán a tenger minden kékjét felvonultató bajuszmatrica (Movember van, ne feledjük!) és az ebből kiinduló installáció ultraszexivé tették a csúnyának egyébként sem mondható, férfiasan higgadt, ámde brutál íveket.

Tudom, hogy nem a méret a lényeg, de ha az ember lánya a Külső Váci úton vesz át egy ekkora autót, ami nem mellesleg automata, amilyen járgányt még sosem vezetett és azt tervezi, hogy melegében meg sem áll vele Velencéig (na, jó igaz, csak Fejér megyéig) átgondolja a rá leselkedő veszélyek garmadáját és elbizonytalanodik. Ezt vehette le a képemre nézve az autószalon mellém rendelt embere, mert miután minden lényegi kérdésre a hőn áhított igen helyett egyre halkuló nemmel válaszoltam felajánlotta, hogy menjük ki a hátsó utcába gyakorolni kicsit. Nos, kérem. Leányálom bőrkötésben, ami belül várt. Egy az autók iránt fogékony férfiember biztosan hangosan sóhajtozott volna mindattól, amit a szakemberem sebtiben a gyorstalpalón felsorolt. Én viszont kiszúrva a lényeget le sem tudtam venni a szememet, az azt kacéran gyönyörködtető kristály váltógombról és azonmód szerelembe estem. A csillogó kis csodát simogatva pont nem érdekelt a 400 lóerő, mikor tudtam, hogy uszkve 34-et fogok használni belőle. Hidegen hagyott a négykerék-meghajtás, mert a saját német járgányomban csak kettő hajtott, mégis elérünk mindenhová. Elengedtem a fülem mellett a vezetési módokra vonatkozó információkat, mert 30 napos frigyünk nászútjának javarészét Budapesten, illetve az M0-on feltételezhetően dugóban ülve töltjük majd, így tudtam, hogy a sportfokozat, esetleg offroad helyett én a „türelem, este tízre csak otthon leszek” fokozatba teszem és hagyom az autót. A számtalan információt hallgatva, lehidaltam a felsorolt adatoktól és funkcióktól, olvadoztam a gyönyörűségtől, miközben kicsit mentem előre, pöttyet tolattam, kinyitottam, bezártam majd rájöttem, hogy amennyiben ez az autó egy skandináv isten, úgy én hívő lettem.

A hihetetlenül lakájos belső tér feledtette, hogy egy tankot vezetek, de nem annyira, hogy kiverje a fejemből a tényt, hogy 4 hétig én leszek az utak gizda császára, na jó, császárnője. Eme attitűddel felvértezve simán abszolváltam a déli dugót, leküzdöttem egy hidat, halálosan koncentrálva nem gyorshajtottam a sztrádán, ami felér egy kisebbfajta csodával, mert bár nagyokat éreztem vezetés közben, a sebességet cseppet sem. Tudja ezt magáról szerénynek egyáltalán nem nevezhető négykerekűnk is, így biztos, ami ziher kivetíti a szélvédőre a haladási sebességet mellérendelve a megengedett száguldás mértékét is többek között, periférikus vizuális élményben részesítve eme ténytől 32 foggal vigyorgó, minden újdonság felfedezésének sikongatva és tapsikolva örvendő vezetőjét, nettóban hülyét csinálva belőle a csúcsforgalomban araszolva.
Nem ez volt az egyetlen jelenség, aminek köszönhetően az általam addig hűvös gőggel ignorált technikai parasztvakítások lelkes hívévé váltam. Régóta vágyom ülésfűtésre, amivel 10 éves, családilag becsben tartott járgányunk még nem rendelkezik, viszont amit a védett kor felé jelenleg 400 lóerővel száguldva, fázós derekam és altájam nagyon szeret. 10 perc után, szorgosan tapogatva a hozzám hasonlóan korral vakuló negyvenesek számára is látható betűmérettel tájékoztató fedélzeti kompjútert, már áradt is szét hátsóm alatt a kellemes 23,5 fok kényeztető langymelege. Azt, hogy az első ülések masszíroznak is különböző intenzitással és módozatban állíthatóan, csak később fedeztem fel, óvatosan megnyomva a kerek gombot, amihez addig nem mertem hozzányúlni az ülés oldalán. Kánaán, komolyan jobb, mint az anyaméhben.

Személyemre hangolt kényeztető vezetőoldali ülésemhez lassan hozzágyógyulva bejártuk már a fél országot az elmúlt két hétben. Már egyáltalán nem kuplungol a bal lábam, sőt már a fékre sem tapos pedált keresve az elsőbbségadás kötelező tábláknál, így a szélvédőt sem nyaltam le belűről egynél többször. Összekupálódtunk. Mindenhol feltűnést keltünk, ha begurulunk. A leglátványosabb felbukkanásunkat az egyik törökbálinti nagyáruház parkolójából kihajtva abszolváltuk egyik éjszaka. Az utunkból kitérő autók vezetőinek ámulása teljesen indokolt volt a kocsi külsejét figyelembe véve, viszont a valódi okára is hamar rájöttem. Arra mondjuk relatív lassan, hogy a sávomban lévő nyilak helyzete nem normális, ha felém mutatnak és egyben azt is jelentik, hogy szembe megyek a forgalommal. Cifrát sziszegve húzódtam le az út szélére, amikor az általunk „Mártának” elnevezett szigorú hangú fedélzeti GPS enerváltan közölte velem, hogy azonnal forduljak meg, ahol tudok. Bezzeg addig mindig időben értesített a manőverek előtt búgó hangján az utastérbe duruzsolva, hogy „Hamarosan balra kell fordulnia.”, majd a tetthelynél pontosan megnevezte még az út számát is, ahová kanyarodnom. Most azonban markába röhögve tűrte, hogy arra menjek, amerről jöttem, mert hogy lehet, csak nem szabad.
Férfias autót vezetve, természetesen férfias ügyben járok oldalamon tündéri nővérekkel, férfias logójú autóval. Férfias betegségeket próbálunk megelőzni elhintve az igét, ami reméljük, legalább pár embernél megfogan és így a szűrésekkel egybekötve hathatósan segíthetünk. Az urak között mindig akad néhány, aki irigykedve szemléli a minket házhoz szállító járgány vonalait és szájtátva hallgatja a lenyűgöző paramétereit, amit őszinte lelkesedéssel és töretlen szenvedéllyel taglalok minden egyes alkalommal.
Újdonsült rapid kapcsolatomnak egyetlen elszenvedője van. Saját kisautóm, akit minden este megsimogatok és a szent cél érdekében kamuzva megnyugtatok, hogy a kapu előtt a kocsibeállón parkoló hatalmas szörnyet csak rám erőltették, közöttünk semmilyen érzelmi kötődés sem alakult ki. Nem is tetszik és a felszereltségéből adódó kényelmi funkciókat csak a sznobok élvezik, én úri huncutságnak tartom csupán. Sőt megígértem neki, hogy amikor felrakatom rá a téli gumikat egyúttal le is mosatom, illetve, hogy a Volvo luxusszolgáltatásaiból valamit meghonosítsunk, így kitaláltam, hogy mindközül a legpraktikusabbat állítjuk elő sufnituningban. Megbeszéltük a gyerekkel, hogy ezentúl a diavetítőt a szivargyújtóról működtetve ő menetközben mesefilmeket projektál a szélvédőre, amiket Márta sterilen búgó hangján olvas fel, ezzel szórakoztatva a csodás egy hónapra sóvárogva visszaemlékező utazóközönséget.

Turcsányi Ildikó

By | 2018-11-26T23:29:10+00:00 november 26th, 2018|Egyéb|0 Comments